A Délibáb gondolatébresztő a magunktól megfogalmazott és kívülről ránk szabott kulturális és politikai valóságok küzdőterén. A kortárstánc megsemmisítése és pusztulása, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság állapota, hitvesztés, kudarc, a mozdulat halála. Mindennapi érzéseink és elképzeléseink megkérdőjelezése. Ebben a fiktív(?) térben csikarnak ki végletes helyzeteket magukból és egymásból a nehézkedéssel küzdő előadók. Vagy éppen Bartók Béla Gyermekeknek opusza határozza meg az eseményeket. Az ismert dallamvilág személyes és közös kultúránk része, gyerekkorban beégett emlékeket, hangulatokat hív elő, a világ megismerésének érzetét. A kultúra és a művészet hierarchikus viszonyai, a hatalmi erők által generált értékeknek való erkölcsi megfelelés szemben áll a gyermeki ártatlanság, tudatlanság emlékeivel. Ebben az erőtérben az ÉN konfliktusba kerül és erős érzelmi helyzet generálódik. "Ordas" eszméket és a kortárs művészetekre negatív kritikaként érkező jelzőket zászlónkra tűzve rohanunk ki újra a rétre.

Előadók és alkotótársak: Jenna Jalonen, Molnár Csaba, Horváth Máté, Egyed Beáta, Vakulya Zoltán, Marcio Kerber Canabarro

Zene: Bartók Béla: Gyermekeknek és Gryllus Ábris
Fény: Mervel Miklós
Jelmez, kellék: Vass Csenge
Dramaturg: Szabó-Székely Ármin
Koreográfus: Hód Adrienn

KRITIKÁK

„A Délibáb című legújabb Hodworks előadás a kortárstánc határpontjait ostromolja. […] Nem mások által járt utakon jár a koreográfus, miközben stílusa jóval kiérleltebb annál, hogy bármiféle értelemben kísérletezgetésről beszélhetnénk. […] A magánszámok és derékbetört duók a teljes tehetetlenség képzeteit vázolják fel, majd kenik el a következő pillanatban. (...) Mindenki egyformán izgalmas és súlyos ebben az előadásban, amely nyomokban sem tartalmaz megszokott kortárstánc mozdulatokat.” Török Ákos, deszkavízió

„Ellenmű, fricska, vitairat, pamflet, látlelet, emlékmű – ilyen és ezekhez hasonló fogalmak repkednek az ember fejében a Hodworks bemutatóját, a Délibábot nézve. […] A „gondolatébresztőként” aposztrofált darab első kétharmada a tűréshatárok „kimakolásának” kegyetlen példája. […] A játék első fele látszólag a széles társadalommal foglalkozik, míg a második a szűken vett művészeti ág önképét, történetét, reflexióit teszi színpadra. Látszólag. A két térfél rafináltan és értelemszerűen nyílik, jár át egymásba.” Halász Tamás, szinhaz.net

KOPRODUKCIÓS PARTNEREK

MU Színház, OFF Alapítvány

TÁMOGATÓK

EMMI, Nemzeti Kulturális Alap, Sín Kulturális Központ, Summa Artium

Partnerségben a Műhely Alapítvánnyal.